A sokunk számára ismert fal. A szerelemről nem csak a mámorító érzés jut eszünkbe, hanem az a fájdalom is, amit a szakítás után élünk meg. Falakat húzunk magunk köré, hogy szívünket, lelkünket védjük az esetleges következő kíntól. Ezzel egyidejűleg zárjuk el magunktól a szeretet és szerelem útját, hogy újra szeressünk és szeretve legyünk.
Azt gondoljuk, hogy ez a fal megvéd minket, így rendszeresen pakoljuk egymásra a téglákat, figyelve arra, hogy nehogy egy is leessen, hiszen lelkünk biztonsága lebeg szemünk előtt. Viszont egy dolgot nem veszünk számításba, hogy ezzel nem csak a fájdalmat, hanem mindenki mást, aki közeledne hozzánk és ezzel együtt a boldogságot is kizárjuk életünkből. Így ez a megrendíthetetlen fal magányt hoz magával, melyre magunk ítéltük magunkat.
Mindeközben szeretetre, szerelemre, szenvedélyre vágyunk. Vágyunk arra, hogy valakihez tartozzunk. Nagy, mindent elsöprő érzelmekre vágyunk. Ezek az érzelmek zavart keltenek bennünk, mert miközben vágyunk az érzelmekre, félünk a fájdalomtól, kudarctól, szenvedéstől.
A fal, ami kirekeszt
A magunk épített falak olyan magasak, hogy már mi sem látjuk, ki van mögötte. A falakon belül nyalogatjuk sebeinket, emlékszünk a fájdalmakra, sérelmekre. Abban ringatjuk magunkat, hogy ez a fal megvéd minket, nem lesz új csalódás, szabályokat állítunk fel, hogy hogyan fogunk legközelebb viselkedni egy kapcsolatban, hogy milyen nem lehet majd a parterünk, így kizárjuk nem csak magunktól a lehetőséget, hogy párkapcsolatban éljünk, hanem a leendő partnert is beszabályozzuk. Idő múlásával, persze lehet, hogy rést nyitunk a falon, de a partnernek hosszú kemény munkájába telik ez, és elvárjuk tőle, hogy mindezt kitartóan, türelmesen tegye. Nem tudjuk megengedni, hogy az érzések el tudják lepni egész testünket, hogy a boldogság áramolni tudjon bennünk, mert figyelünk az általunk meghozott szabályokra, ami a saját védelmünkre találtunk ki. A boldogságunk a falaink rabja.
Ismét újra és újra
Hosszú idő után jó esteben felmerül bennünk kérdés, hogy mi lehet a gond, hogy minden párkapcsolatunk szakításhoz vezetett. Mi a baj velünk? Megvizsgálva a kapcsolatainkat rájövünk, hogy azonos típusú embereket választunk. Vajon ennek mi lehet az oka? Ha ez a kérdés felmerül, akkor érdemes segítséget kérni, mert valószínűleg nem csak a párjainkkal volt probléma, hanem velünk is, aminek az okát fel kell tárni. Miközben az is lehet, hogy nem azonos típusú emberekkel hoz minket a sors össze, hanem a saját félelmeinket, vetítjük ki a párunkra. Ezért lehet az, hogy ugyan abba a hibába esünk bele újra, és mi nem látjuk jól a másikat, hiszen a falak korlátoznak ebben minket. Kizárjuk annak a lehetőségét, hogy egy új úton, bátran egy új partnernek kezébe fonjuk kezünket.
Új csodák felfedezése
Ahhoz, hogy ne csak túléljük a falakon belüli életet, meg kell tanulnunk élni. Ki kell nyitnunk szívünk, lelkünk ajtaját, eltörölni a védelmi szabályokat, és befogadni a kedves ismeretlent. Megélni a kíváncsiságot, a bizsergést, az érdeklődést attól, ki kedvesebb számunkra, mint bárki más. Mondjunk le az ésszerűtlen elvárásokról, hiszen mindenki más, nincs két egyforma ember. Fogadjuk be az ingereket, melyek stimulálnak minket, és lássuk meg mindenben az örömöt, a boldogságot. El kell tudnunk fogadni, hogy mindenki másképpen látja az adott helyzeteket, hiszen mindenkinek más az addigi megélt tapasztalata, mindenkiből más és más érzelmeket válthat ki egy-egy történés. Ami nem feltétlen jobb vagy rosszabb a mi helyzetünktől, és egyáltalán nem biztos, hogy veszélyes ránk nézve. Ezért minden ilyen felmerült akadályokat közösen kell megbeszélni, nem elvonulni és a téglákat újra pakolni a falak megépítéséhez, elzárva a boldogságunk útját.
Lerombolni a falakat
A felmerült félreértéseket, problémákat meg kell tudni beszélni a másikkal, lehetőséget adni neki arra, hogy akár egy új oldalról is megismerjük az akadályokat, ahelyett, hogy ráhúznánk a másikra és kapcsolatunkra, eddigi életünk ponyváját az újonnan elkezdett téglaépítés közben, hogy magunkat megnyugtatva mondani tudjuk, hogy „ Én megmondtam, hogy ugyan az lesz!” „ Hibáztam, hogy megbíztam benned!” És ezzel újra bezárjuk magunkat a magány börtönébe.
Ez persze történhet másképp is. Megpróbálhatunk másképpen tekinteni a másik félre, meghallgatni őt. Át kell gondolnunk, hogy mi is az amire vágyunk. Felmerült esetleg a kérdés bennünk, hogy miközben vágyunk valamire annak ellenkezőjét tesszük?
Nem lehet, hogy ha valakit elénk sodort az élet, csak élvezzük annak társaságát, hogy megengedjük magunknak, hogy szeressünk és szerethetők legyünk? Hogy meglátjuk a másikban a jót, és megmutatjuk mi is azok vagyunk. És mindehhez a másiknak ne kelljen a legmagasabb hegycsúcsot megmásznia, hogy elérje szívünket, lelkünket. Egy új lehetőséggel induljunk a kapcsolatnak mint érzelmileg és lelkileg, hogy ne ítéljük el a lehetőséget már az elején. Bontsuk le a tégláinkat, hogy végre szabadon, boldogan tudjuk megélni az élet adta ízeket.
