Társas magány? Hogy létezik ilyen, ha kapcsolatban vagyunk és látszólag minden rendben van. Rengeteg filmek, magazinok, reklámok hirdetik, hogy, ha meg van a társ, akkor egység és boldogság van. Szinte társadalmi elvárás, hogy az életünk egyik legfontosabb feladata, hogy megtaláljuk párunkat, a másik felünket. A gondolatsorral kapcsolatban számos kérdés merül fel bennem.
Azzal, hogy megtaláltuk párunkat valóban társra leltük? Vagy csak azért vagyunk vele, mert engedünk a társadalmi nyomásnak?
A társas magány azt jelenti, hogy bár van párunk, de a kapcsolatban egyedül érezzük magunkat, magányosak vagyunk. Szinte nincs kapcsolódási pont a párok között, egymás mellett elélnek, de nem együtt élnek és rezegnek.
Miért fontos a látszat?
A szülői háztól hozunk egy mintát, vagy egy tanácsot milyennek is kellene lennie a párunknak. Megtanuljuk, hogy párt kell találnunk, hogy házasságban kell élnünk, hogy gyermekeinknek kell lennie. A párunk megfelel a szülői elvárásnak, mindenki megnyugszik, hogy révbe ért. Viszont egy dologról sokszor nem esik szó, hogy milyennek is kell lennie, hogyan kell megélni, mit is kellene éreznie a kapcsolat során. Benne élünk a kapcsolatban és kifelé mindenkinek azt mondjuk, hogy mindenünk megvan, boldogok vagyunk. Úgymond elsajátítottuk a szülői háztól kapott tanácsot.
De ez valóban így van? Vagy csak magunkat akarjuk meggyőzni arról, hogy minden rendben van, és valóban boldogok vagyunk?
Azt gondolom, hogy az a kapcsolat, ahol minden rendben van, nem hangoztatjuk, és nem akarjuk meggyőzni különböző fényképekkel és szavakkal senkit sem. Mert rajtunk látszik, a kapcsolatunk boldogsága és nem a szavak fejezik ki azt.
Riasztó egyedül lenni
Talán egy történet elmesélésével jobban tudom megfogni a lényegét, hogy miért is félünk attól, hogy egyedül legyünk. Az egyik terápia alkalmával, egy Hölggyel beszélgettem. Mesélt arról, hogy hogyan él házasságában. Elmesélte, hogy párjával nem szoktak beszélgetni, nincs romantika, és intimitás is akkor van, ha a férje is úgy szeretné. A problémáról, ha szeretet volna beszélni, a férj elutasította, mert nem érezte, hogy valóban ilyen lenne, a felesége hisztijének tartotta.
Egyértelművé vált a beszélgetés során a feleség részére, hogy fél kilépni a biztonsági zónából, abból, amit a férje vagy közösen teremtettek meg. Azzal próbálta magát meggyőzni, hogy már a 40 év felett tapossa a mindennapokat. Hogy a családjukban ez soha nem volt szokás, hogy a feleségnek tűrnie kell, és tudja, hogy a szüleihez sem mehetne ezzel a problémával, mert nem támogatnák, sőt elleneznék a tervét, hogy kilép a házasságból. Ehelyett magyarázatok gyártásába kezdett, hogy miért ő a hibás, hogy ezt érzi, és minden rendben van a kapcsolatával.
Ekkor jöttem rá arra, hogy mennyire is magányos ebben a boldognak tűnő kapcsolatban.
Miért járjuk ezt az utat?
Az előzőekben említett Hölgy nincs egyedül, hiszen sokan férfiak és nők élnek párkapcsolatban magányosan. Félnek a változástól és félnek az egyedülléttől. De a társas magány érzését nemcsak párkapcsolatban élhetjük meg. Érezhetünk baráti kapcsolatokban vagy családunk körében is. Nemcsak az fordul elő, hogy a kapcsolatokban az egyik fél él magányban, előfordulhat, hogy mindkét fél megéli a társas magány érzését. Az, hogy nem tudunk kapcsolódni egy kapcsolatban, valószínűleg a saját szociális közeg kiváltója, hiszen minimálisan, vagy egyáltalán nem közeledtek felé, nem kaptunk empátiát, nem tanították meg, hogy hogyan kell érzelmeit kifejezni mások felé. Ezért számára mindennemű közeledés riasztó.
lyenkor gyakran az áll a háttérben, hogy a másik alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját szociális közegéből ezt hozza. Valószínűleg nagyon minimálisan, vagy egyáltalán nem közeledtek felé empátiával, nem tanították meg érzelmei kifejezésére. Saját érzései felismerése, tudatosítása, kifejezése nem alakult ki benne, azt félelmetesnek érzi, ezért elutasít és hárít minden ebbe az irányba mutató próbálkozást.
A kiváltó ok gyerekkorra vezethető vissza. Az egyik oka lehet, amikor a szülők nem adtak biztonságot, vagy megszégyenítőek voltak, rossz élmény alakult ki és ezáltal egy torz minta alakult ki. Ezért nem tud kapcsolódni másokhoz, mert számára a kötődés egy veszélyes, megalázással járó érzés, amiben ki van szolgáltatva másoknak.
A másik ok, amiért előfordulhat, ha a nevelésében az egyik szülő (főleg az ellenkező nemű hiányzott) vett csak részt, mert egyedül nevelte, vagy, mert a másik fél nem vett részt a nevelésben, holott a családban élt.
Kit és miért keresek?
Az életünk egyik korai szakaszában, a fiatal felnőttkorban (18 – 21 év) kell kialakulnia az intimitásnak. Ekkor alakítjuk ki, hogy majd olyan párt találjunk magunknak, akivel tudunk majd kapcsolódni.
Egy jól működőd párkapcsolatra jellemző, hogy beszélgetéseink hosszúra nyúlnak, téma végtelen, és mint egy jó barátnak feltétel nélkül meg tudunk nyílni, egy nyitott könyvként tudunk előtte állni. Nem félünk megmutatni gyengeségeinket, félelmeinket, mert bízunk a másikban és nem riadunk meg a másik fél reakciójától sem. Csak egyszerűen fel tudjuk magunkat vállalni.
Olyan, mint egy jó, érett barátság, csak a vonzalom, a szerelem, és a szenvedély járul még hozzá pluszban.
Mint már korábbi cikkeimben is írtam, hogy az intimitás nem csupán testi érintkezés, hanem lelki és testi érintkezést is jelent. Sokan lemondanak a lelki érintésről, csak azért mert el tudják mondani, van mellettük valaki.
Így a megfelelő társat bárhol, bármikor meg lehet találni, nincsenek nagy elvárások vele szemben, csak egy maradjon veled és ne hagyjon magadra nem baj, ha az alapvető elvárásaid sem teljesülnek.
Egyedüllét vagy társas magány
Nehéz felismerni, hogy magányosan élsz kapcsolatodban, nehéz meghozni a döntést, hogy változtatni szeretnél rajta. De saját magadért, a családod többi tagjáért meg kell tenned. Persze tehetsz kísérleteket a pároddal való megbeszélésre, de mint előbb is írtam ő valószínűleg, nem tudja, hogyan kell szeretni, idegen ez számára. Ez egy nehéz döntés, hiszen attól tartasz, hogy egyedül fogsz maradni, de hiszen most is magad vagy.
Megelőzés? Van kiút?
A kulcs, a boldogságunk kulcsa saját kezünkben van. Nekünk kell kitalálnunk mit és kit keresünk? Mi a vágyunk? Mi az elvárásunk egy kapcsolatban? Mi vársz el a másiktól? Mi az, amit már nem szeretnénk? Mi az, ami a mostani kapcsolatban nem jó?
Nem engedheted meg magadnak, azt a gondolat menetet, hogy bárki lehet melletted, csak ne legyél egyedül, mert ezzel teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozod magad.
Nem lehet, hogy mindig te alkalmazkodsz, nem lehet, hogy a saját hangod nem hallatod. Ez a folyamat nemcsak az önértékelésednek és az önbecsülésednek tesz rosszat, de az egészségedre is végzetes hatással lehet.
És ha már benne vagyunk egy ilyen kapcsolatan?
Tudom, nem egyszerű a változást meghozni az életünkben, de mindig van esély a jobbra. Először is adj magatoknak lehetőséget a jobbra. Legyen vége a némaságnak. Beszélj pároddal és adj hangot az érzéseidnek és annak mi az, amit elvársz tőle.
Ha hosszú évek alatt csendben voltál, akkor ezután sem várhatod tőle, hogy meg tudja fejteni azt, amire te vágysz. Mond el neki, nyugodtan, bántás nélkül. Adj neki időt, hogy változni tudjon.
Legyetek többet együtt, töltsetek minőségi időt kettesben, barátok, gyerekek nélkül.
Javasolni tudom a párterápiát is, ahol külső szemlélőként tudunk segíteni nektek a probléma feltárásában és megoldásában. A beszélgetések során változhat az egymáshoz fűződő viszonyotok. Ne az jusson eszetekbe, ha külső segítséget kérünk, az már régen rossz, hiszem családon belül nem tudjuk megoldani, ez egyenes út a szakítás felé.
Inkább egy mentőkötélnek vegyétek, amibe ha belekapaszkodtok, akkor ki tud titeket húzni abból a gödörből, amiben jelenleg vagytok, és segítséggel meglátjátok egymásban mindazt, amit egykoron szerettetek egymásban.
Az érzelmi intelligencia fejleszthető, tanulható. Csak akarni kell, kitartással sokkal boldogabb élet élhető.
És, ha mégis úgy alakul, hogy semmi sem segít már a kapcsolaton, akkor el tudjuk mondani, hogy mindent elkövettél. És nem csak a félelmed miatt maradtatok együtt.
